Pár hete fogtam egy IL-14-est Budapesten és kimentem vele Moszkva mellé. Nem volt épp kellemes idő, de sikeresen megérkeztem. A repülő viszont szagot foghatott, mert nem igazán akart visszajönni a Kárpát-medencébe.
Történt ugyanis, hogy találtam 30 utast a reptéren, akik Aleksandrowice-be szerettek volna menni. Egy kisváros a lengyel-szlovák határnál. Egy kintragadt lengyel nyugdíjas túristacsoport volt.
Egyikük épp csak beszélt magyarul. Az egyik szülője magyar volt, de nem igazán beszéltek otthon, nem is nagyon használta a nyelvet. Pár szó maradt meg csak neki, de végül megértettük egymást ki mit szeretne. Mondtam a társaságnak, hogy úgy számoljanak többször le kell majd szállni - ez nem egy szuperszónikus gép, ráadásul majdnem meg is töltik teljesen.
Mikor rámutattam a repülőre, kicsit megijedtek, előbb elkezdtek zúgolódni, majd elkezdtek nevetgélni - miközben egymás arcát rángatták, mint a nagymamák amikor kezük ügyébe kerül a rég nem látott kis-unoka. Végül igencsak nagy lendülettel bólongatni kezdtek és meg is indultak a gép felé.
Hívtam a személyzet többi tagját és megkezdtük a gép bepakolását. Szerencsénk volt, mindenkinél egy nagyobb hátizsák és maximum egy kisebb kézitáska volt csak. Relatíve hamar, 2 óra alatt bepakoltunk mindent és mindenkit.
Leszedtük a gép felesleges alkatrészeit, majd beröffentettem a motorokat. Az orosz télben kicsit lassan melegedtek, nem is vártam meg, hogy teljesen felmelegedjenek - gurulás közben úgyis melegszik még kicsit a szerkezet.
Az útvonal elég bonyolultra sikerült: egy, azaz egy egész VOR adó volt útközben, az sem teljesen félúton, kicsit L alakban kellett repülni. Nem vitték túlzásba az adok telepítését arrafelé: belövöd az irányt nagyjából, oszt' mennyé'. Majd mikor már elég közel vagy és megjön a rádióadó jele, akkor ráfordulsz. Ezt a filozófiát követtem én is.
Szerencsénk volt az időjárással is. 1000 m-en és 4000 m-en volt összefüggő felhőzet, a gép pedig 3000 m-en érzi jól magát. Ha jól emlékszem még egyszer sem repültem úgy, hogy se a tiszta eget magam körül, se a földet magam alatt ne láttam volna.
Amikor elkezdtünk süllyedni jöttem rá, hogy annyira nem is vagyunk szerencsések, hiszen összefüggő felhőben kell majd leszállni is. Lekértem az időjárást és tényleg. 300 m-es látótávolság, de csak 150 m alatt. Mókás egy leszállásnak néztünk elébe. Előkerestem a térképeket, ráfordultam az ILS-re és kikapcsoltam a robotpilótának nevezett viccet - erre később még kitérek.
Motor-zsaluk becsuk, gáz levesz, szépen közeledünk a reptérhez "terv szerint" :) Mikor kibukkantunk a felhő alján, éreztem, hogy valami nincs rendben a repülővel, oldalra húz. Elhessegettem a gondolatot és ráfogtam az erős oldalszélre. Szép kilebegetetés, majd földetérés. Lehúztam a gázt és hallom, hogy csak a bal oldali motor lassul, a jobb oldali tovább pörög. Rápillantottam a műszerekre és latom, hogy maximum fordulatszámon mennek, az olaj és a hengerfej hőmérséklet az egekben. Konkrétan kiakadtak a műszerek és nagy szerencsénk volt, hogy nem álltak be. Mire mindezt felfogtam, már lecsúsztunk a pályáról oldalra és stabil 80 km/h-val közeledtünk a terminál felé. Anyázás, "mitkellcsinálni". Elvettem az üzemanyagot a motortól, majd ráeresztettem a tűzoltóhabot. Megálltunk. Egyben. A fedélzeten a szívrohamok száma konvergált az utazóközönség teljes létszámához.
Hátramentem és megnyugtattam mindenkit, hogy nincs baj, egyben lent vagyunk, most vagyunk fél úton Aleksandrowice fele. Elkerekedett szemek, kétségbeesett arcok. Ez a látvány fogadott, amint elmondtam a magyarul valamennyit értő úriembernek, hogy hol is vagyunk. Javasoltam nekik, hogy aludjanak rá egyet, én így is-úgy is folytatom az utam, maximum nem oda ahova ők mennek, hanem Budapestre.
Nem voltak sokkal rosszabb helyzetben, mint mikor Moszkvából elindultak ;) így végül másnap reggel úgy döntöttek inkább velem tartanak, mintsem ott maradjanak.
Az éjszaka húzós volt, rendbe kellett szedni a motort. Mivel még bőven orosz felségterületen voltunk, nem okozott gondot az alkatrész utánpótlás.
A második szakasz szerencsére teljesen eseménytelennek ígérkezett. Nyugodt de felhős idő, a célreptéren 500 m látótávolság, a felhőalap 1 km magasan. Nem egy VFR idő, de nem problémás.
Megkértem a másik pilótát, hogy kicsit vegye át, szunyókálok egyet megérkezés előtt, hogy tudjak rendesen koncentrálni leszálláskor. A robotpilótát felnyomtuk, hogy ő is tudjon kicsit pihenni. A robotpilóta ezen a gépen mindössze egy magassági, irány és egy dőlés csatornából áll. Tartja a beállított dőlést, irányt és bólintást. Slussz. Oszd be. Persze hosszú utakon ez is borzasztóan sokat segít, de tulajdonképp még csak magasságot se tud tartani rendesen...
Két óra alvás után villogásra ébredtem. Azt hittem először, hogy villámlik, de nem. A pilótafülkében a lámpa villódzott. A műszerek ki-ki kapcsoltak egy-egy pillanatra. Felkaptam a fejem, majd kérdeztem, hogy mi ez, mi történt.
- Nem tudom, egyből felébredtél a villogásra.
Végignéztem a műszereket, majd lepillantottam a középső konzolra, ahol is egyből szemet szúrt a pirosan világító generátor lámpa. Az egyik megadta magát, a másik pedig nem bírta a terhelést. Mivel a felhők fölött repültünk, nem kellett sem a szárny sem a légcsavar fűtés. Lekapcsoltam őket. A villogás továbbra sem szűnt meg. Kerestem még pár dolgot amit ki lehet iktatni: kabinvilágítás, szélvédőfűtés. Ez már meghozta a kívánt hatást - megszűnt a villogás.
Kicsit megnyugodtam, de elkezdtem azon gondolkozni, hogy mivel ezen a gépen a fékszárnyak és a futóművek is elektromosan működnek, mi következik abból, ha a generátor nem bírja ki a terhelést?
A megközelítés előtt szóltam az irányítónak, hogy bizony baj van a géppel, jöjjenek elénk a tűzoltók, mert bármi lehet. Nagy sebességgel, fékszárnyak nélkül kell majd leszállni, esetleg nem jön ki a futó sem. Riasztották is őket, majd kaptam a visszajelzést, hogy szeretettel várnak minket a futó melletti füves részen.
Kicsit tanakodtunk a másodpilótával, hogy megpróbálkozzunk-e mégis inkább a betonra szállással, vagy egyből a füves részre ereszkedjünk le. Végül úgy döntöttünk, az bekövetkező hibáktól függően szállunk le. A tűzoltók eközben elárasztották a pálya második felét habbal minden eshetőségre készen.
A végső egyenesen lenyomtam a futómű karját és vártam. Kis nyöszörgés után, de megindultak az elektromotorok, és kiengedték a futóműveket. Mind a 3 lámpa zölden világított. Jöhet a fékszárny. Rányomtam, és nem történt semmi. Vissza, majd megint rá. Mély nyöszörgés, majd a műszerek megszűntek működni, a kabin kislámpai is mind elsötétültek. A fékszárny végül megindult. Amint kint volt a fék, a műszerek ismét feléledtek.
Ezek szerint nincs baj - gondoltam - de valahogy valami mégsem stimmelt. Nem tudtam micsoda, de hiányérzetem volt. Tudtam, hogy hátra kell szólnom az utasoknak, hogy készüljenek egy esetleges kényszerleszállásra...
A gép szépen földet ért. A főfutók nem csukódtak be - ez jó jel. Levettem a gázt, minden rendben ment. A gép orra szép lassan elkezdett ereszkedni. Óvatosan tettem le, nehogy az orrfutó becsukódjon. Ez is sikeres volt, ezért szép lassan elkezdtem fékezni. Na ez volt a hibás döntés. Ahogy terhelést kapott az első futómű, abban a pillanatban be is csukódott. Hatalmas robajjal esett a gép az orrára. Hátulról az utasok kiabálása hallatszott, elölről a fülsértő zaj, ahogy gép csúszott a betonon. Hiába volt habbal beteritve az egész, olyan hangos volt, mintha egy konzervdobozt akarna valaki ütvefúróval kinyitni. Az a 27 másodperc jóval többnek tűnt, mint amennyi volt - de végül megálltunk. A füvön. A tűzoltók ott teremtek, elárasztották az egész gépet habbal.
Mindenki egyben volt és végül senki nem kapott szívrohamot. De támadt egy olyan gyanúm, hogy a lengyel-magyar nagy barátság megszakadt ezen az úton. Ezekkel a nyugdíjasokkal egészen biztos... :)