Hosszú egy nap volt, a végére már ott tartottam, hogy vagy 3 percen belül feltalálom a teleportot, vagy ott helyben henteljenek le a vér-zombik.
De ne szaladjunk ennyire előre. Reggel... úgy értem hajnal kettőkor csörög az óra. Van egy órám összeszedni magam és kimászni valahogy a reptéri transzferig. Na jó, legyen még 10 perc. A busz 04:00-kor indul, elvileg pontosan. Ne késsek, ezt mondták. 03:57-kor ott álltam fagyoskodva, várva hogy egyszer csak megjelenik a busz.
04:14-kor szinte csikorgó kerekekkel behúz a hotel elé a sofőr, kipattan, és sűrű elnézéskérések közepette elkezdi összehalászni az embereket. Beszállunk, nagygázzal ki a reptérre, 05:30-kor kapuzárás, 06:00-kor start.
Időben érkeztünk, sorban állás, check-in, határátkelés, meg a többi móka. Az új terminálban még nem volt szerencsém várakozni, de teljesen meggyőzött. Hamar eltelt a következő fél óra az indulásra várakozva. A kaputól kint az apron aszfaltján kellett végigmenni a repülőig. Egy kis bódéban egy utolsó beszállókártya csekkolás és indulhatott a gépre felszállás. Előttem egy cirka 35-40 év körüli, igencsak jól öltözött ember volt, valami fura volt a járásában. Már a repülőre felszálláskor, a lépcsőn vettem észre, hogy nincs rajta cipő. Fázni nem fázott látszólag, pedig telitalppal állt végig a betonon is - ami lehetett 10-12 fokos - illetve a fém lépcsőn is.
Felszálltunk a gépre, mindenki elhelyezkedett. Pushback, közben hajtóműstart illetve bemutató hogyan ne halj meg ha "jaj minnmeghalunk" esemény következne be.
Rég ültem már repülőn. Egész pontosan két és fél éve, akkor Milánó volt az úti cél, akkor még a működő MALÉV egyik 737-esével repültünk. Most egy WizzAir Airbus A320-ra sikerült jegyet foglalni. Vártam már, hogy végre kiérjünk a kifutóra és jöjjön az a rész amikor csak gyorsul a gép, aztán mint a veszedelem fel. Szerencsére nem voltunk messzi a 31L-től, pár perc alatt kiértünk, szinte azonnal rá a gázt és felszállás. Jött az a jellegzetes Airbus-féle kávédaráló hang, az ülésbepréselés, füldugulás. Mire kiértünk a felhők fölé - nagyjából 4000 láb magasan, vissza is vették a gázt és szép csendben evickéltünk tova. Nagyjából két óra repülés állt előttünk. Megpróbáltam aludni, nem volt annyira vicces ez a korán kelés.
Az úton jórészt dobálós volt az idő, inkább csak kómáztam, és 10 percekre szundítottam el.
A leszállásra viszont felébredtem. Ilyen kacskaringós egy megközelítést rég láttam. Már a tenger fölött elkeztünk kóvájogni - gyanítom egy vihart kerültünk ki. Aztán a szárazföld fölé érve kezdődött az igazi móka. Néhol toltuk neki, néhol egész lassan poroszkáltunk. Mivel középtájt ültem, nem sokat láttam ki sajnos. Ez pont elég volt ahhoz, hogy az amúgy igencsak mókás út végét akartam. De izibe. Lecsekkoltam a tacsizacsit és próbáltam kinézegetni az ablakon, hogy legyen valami referenciája az egyensúlyérzékemnek, mert rendesen át!@#$ták :)
A leszállás kicsit kengurusra sikerült, taps nuku - fura volt, eddig mindig mindenhol volt taps. Lehet a fapadoson leszoktak az emberek? Vagy ennyi új ember repül, hogy nem ismerik?
Ülök a pályaudvar előtt, kortyolgatva a maradék kávém. A gép este 8-kor indul vissza. Nézem az órát, lassan 5 óra. Megnézem a következő vonatot, 13 perc múlva itt van. Lesétáltam a peronra szép kényelmesen, mire odaértem jött is a vonat. Másfél óra zötykölődés. Úgy értem majdnem 2 óra zötykölődés. Vonatról leszálltam, körbenéztem merre is lehet a reptér. A telefonom már az utolsókat rúgta, nem mertem térképelni. Egy gép épp akkor szállt fel, meg is lett az irány, merre induljak el. Szépen lassan, nem sietve sétáltam a reptár fele, néztem közben a felszálló gépeket, az autókat, ahogy nem tévednek el a körforgalomba behajtáskor.
Ránéztem az órára. Sprint! Egy óra múlva zárják a kapukat én meg még a reptér közelében sem vagyok. Nagyjából 20 perc stabil futás után már láttam a terminál épületét, volt még fél órám becsekkolni és kiérni a kapuhoz.
Csurom izzadtan, vörös fejjel értem oda, meglepő módon alig volt tömeg, nagyon sok helyen lehetett becsekkolni, pillanatok alatt sorrakerültem.
Felnéztem az induló gépek táblájára, Luton-Bupdapest: késik 25 percet. Bargh. Leültem és néztem ki a fejemből. Azon filóztam hogyan lehetne létrehozni azt a bizonyos teleportálós piros topánkát... Deréktól lefelé mindenem fájt, égtek az izmaim, a lábfejem le akart robbanni a helyéről és különbenis a testvérkéimmel akartam lenni. Gondolkoztam, hogy kéne enni valamit, inni egy forró kávét vagy csokit, bármit ami legalább egy minimál endorfint szabadít fel.
Idő volt, indulás a géphez. Kitereltek minket egy kis épületbe a gép mellé, majd mikor kinyitották az ajtót, mindenki mint a meszes úgy kezdett el rohanni a géphez. Hogy minek, arról a mai napig nincs lövésem. Féltek, hogy ott hagyja őket a gép, vagy WAT?
Kinéztem a rövidebbik sort, hátul volt. Utolsóként szálltam fel a gépre, így sok választásom nem maradt ülőhelyileg. Válogatni nem nagyon volt amúgy sem kedvem, az bőven elég volt, hogy ülhettem. Öv bekapcs, kóma.
Budapest megközelítésekor szép idő volt. Semmit nem lehetett látni a szányvégen villogó fényeken kívül. Az idő is dobált, jobban mint kifele menet, rázós leszállásra számítottam. Ennek ellenére úgy értünk földet, mintha tojáshéjjra szálltunk volna le. Sugárfék, kerékfék, kiesikabelem érzés. Valami nagyon korai gurulóútra fordulhattunk le, mert eléggé sietősre vette a figurát a kapitány bácsi.
Innentől már csak foltokban vannak meg a dolgok: folyosó, checkout, terminál, parkoló, transzfer, séta, valaki adjon új lábakat.
Ilyet soha többet :)