1957. június első hétvégéje
Megvolt az első üzemnap. Még tavasszal jelentkeztem a MHS-be vitorlázórepülésre. Az elmélet már megvan, a gyakorlati oktatások most kezdődtek. Hármashatár-hegyen többek szerint igen nehéz repülni, ha ott valaki megtanul, akkor bárhol fog tudni - mondogatták a nagy öregek.
Az első napon körbevezettek minket a reptéren, megmutatták a hangárokat, a csörlőt, a jó öreg Wilgát, amivel vontatnak. Egy hétvége általában úgy zajlik, hogy a csapat egyik fele hozza-viszi a csörlő kötelet, a másik nap a másik fele. A többiek repülnek. Ma én szerencsésen a repülők táborába kerültem.
Oktató hátulra ült, ami elsőre kicsit fura volt, mert azt gondoltam ő fog előre ülni, hogy lássa merre repülünk. Később megtudtam, hogy ott jobban érezni a repülőt, mert közelebb van a súlyponthoz. Egy Blanik L-13-as repülőbe ültünk be. Teljesen új volt, csillogott-villogott. Becsatoltak a segédek, és magunkra zártuk a műanyag kabintetőt. Elfogott valami fura érzés. Valami olyan, hogy innen már nincs kiút és szabadulni akarok... ez egy istenverte konzervdoboz! Kevés volt a hely, a fejem teteje épp csak nem érintette a műanyagot. A segédek megemelték a gép szárnyát, egy hangos, fémes kattanással beakasztották a csörlőt, majd intettek. Az oktató mögöttem bólintott.
A gép szörnyű ropogások közepette lassan megindult zötykölődve a füvön. Most már biztos voltam benne, hogy a gépet üres konzerves dobozokkal rakták meg. Egyre csak gyorsultunk, a robogás hangosodott, majd hirtelen abbamaradt és csak a szél hangos zúgása maradt. A föld elindult lefele alattunk. A házak, a horizont mind furán távolodtak, én pedig két kézzel markoltam a kabintető alatti kis peremet. A szél zúgása beállt egy állandó sebességre, akár még beszélgetni is lehetett volna, de egy hang nem jött ki a torkomból.
Az oktató szólt, hogy mindjárt leoldunk. Jó - gondoltam, nem tudván, hogy tulajdonképp mit is jelent ez. A földről nézve a leoldás annyi, hogy a kis madzag, amivel felhúzzák a gépet, egyszer csak leválik a géptől és onnantól saját erőből repül tovább. Bentről nézve, megélve ez valahogy így nézett ki: kissé halkuló szél, egy hatalmas csattanás - mintha egy hatalmas kalapáccsal vágták volna oldalba a gépet, a vállamon megfeszült a biztonsági öv a negatív G erő miatt, majd ismét erősödő szélzaj. Mindez nagyjából 1-2 másodpercig tartó sokkhatás, pont nem bírod felfogni mi is történik, csak később visszapörgetve tudatosul, hogy most leoldottunk.
Szólt az oktató, hogy fogjam meg a botkormányt, tegyem a lábam a pedálokra, majd mozgassam meg mindegyiket óvatosan, hogy ismerkedjek a gép viselkedésével. Óvatos bal és jobb forduló, kicsi gyorsítás, kicsi emelkedés, majd ismét vissza siklórepülésbe. Ekkor fogta magát és kicsit kárörvendve előreszólt:
- Te jössz! - s azzal a lendülettel a vállaimra tette a kezeit. Hu. Ennyit bírtam hirtelen reagálni. Mondta, hogy menjünk el a gerinc fele és nézzük meg van-e kis emelés arra. Nulla esély volt bármire is, mert szinte állt a levegő aznap, az égen sehol egy felhő. A gerinc felet tettünk pár fordulót, de mivel semmi nem volt, egy iskolakör keretében visszaindultunk leszállni.
A hosszúfalon szólt, hogy akkor most kicsit visszaveszi. Ahogy elengedtem a botot, a gép orrát a földnek fordította és szinte sátáni kacajjal ordította:
- SÚLYTALANSÁÁÁÁG! - a frászt hozta rám. De nem kicsit. Hanem nagyon. Majd mikor kb. 80m instant süllyedés után kellőképp felgyorsultunk, felrántotta a gép orrát:
- TÚLTERHELÉÉÉS! - a szemem alig-alig bírtam nyitva tartani, a karjaim leszorultak a lábaimra téve, az arcomon lógott a bőr, az állkapcsomat mintha valaki húzta volna. Közvetlen mielőtt elfogyott volna a sebességünk, belépett az oldalkormánnyal, majd egy legyezőhöz hasonló figurával ismét a föld felé fordította a gépet. Ezt még kétszer játszottuk el. A harmadikat már tudtam élvezni, odafigyelni magamra, az erőkre.
A sokk után ismét a kezembe nyomta a botot, hogy akkor most iskolakör és leszállunk.
- ÉÉÉÉN? - kérdeztem.
- Ki más...? Na jó, csak a megközelítésig, a leszállást én fogom csinálni - mondta mosolyogva, megnyugtatóan.
Elnavigált a kifutóig, majd a végső egyenesen - mivel magasan voltunk - belépett az oldalkormánnyal és ellentartott csűrővel. Csúsztatott. Szándékosan. Nem hittem előtte, hogy a gépből oldalra is ki lehet esni, de erősen kezdtem latolgatni, hogy talán mégis...
Leszállás után a vigyort kb. két hétig nem lehetett az arcomról még spaklival sem levakarni.