Épp elkezdtem iszogatni a jól megérdemelt forraltborom a Giferhorn tetején egy kiadós sielés után, mikor egy úriember a kezembe nyomott egy borítékot. Távirat volt. Te jó ég, 2011-ben...
KI VAN KAPCSOLVA A TELEFONOD STOP IIGY TUDTALAK CSAK ELEERNI STOP AZONNAL INDULJ SAANENBE OTT TALALKOZOL ******* ********VAL AKIT EL KELL VINNED SUURGOOSEN BAD RAGAZBA STOP MOBILT TARTSD KIKAPCSOLVA STOP
Nagyszerű. Épp kezdtem beleélni magam, hogy megúszom a szabadságomat munka nélkül. Neszeneked. Lementem hát Saanen-be, ahol találkoztam az illetővel. A reptérre menet egy szót sem szóltunk egymáshoz. Közben azon agyaltam ki lehet ez. És mivel fogom én elvinni? A főnök szeret meglepetésgépeket adni nekem. Meglepetésgép. Az. Stinson L-5, hófehér. Se lajstromjel, se felségjel, se semmi. Nem szeretem én ezeket a “nemtudszsemmit” helyzeteket.
Körbejártam a gépet, minden rendben látszott rajta, kicsit ütött-kopott volt, de alapjában véve jó állapotú. Beültem, elolvastam a kb. 10 oldalas használati útmutatóját, majd intettem emberünknek, hogy indulunk.
Beröffentettem a kis kávédarálót, majd gurulás, felszállás. Végül imádkozás, hogy bírja a motor a meredek emelkedést.
Nem bírta. Kellett tenni pár kört a völgyben, hogy ki tudjunk jutni onnan. Emberünknek ez nagyon tetszhetett, mert előkapta a mobilját és bőszen kattintgatott. Mintha még életében nem látott volna fentről hegyeket. A karóra-telefon-öltöny kombóból azt gondoltam volna, hogy milliószor látott már ilyet.
Azért meg kell hagyni, tényleg nem csúnya svájc, én is csináltam pár képet miután kiemelkedtünk.
Félúton lehettünk mikor elkezdett gyengülni a motor, pár perc múlva néhány köhhintés kiséretében megállt. Emberünk ebben a pillanatban úgy belemarkolt a gép oldalába, hogy tán a fém is meghajlott a keze alatt. Mintha azon múlna, hogy lezuhanunk-e vagy sem, hogy mennyire erősen szoítja a fémet.
Nézelődtem, hogy mi lehet a gond. A motor nem melegedett túl, a levegő nem fogyott el. Az üzemanyag viszont igen. A Stinson-ban az a szép, hogy az üzemanyag vagy a jobb, vagy a bal tartályból fogy. A bal tartály teljesen kiürült. A jobb oldali kb. negyedig volt. Remek.
Szeretem a főnökömet, hogy még csak meg sem tankolja a gépet. És szeretem magam, hogy feltételezem róla az ellenkezőjét. Átkapcsoltam a jobb tankra, majd elővettem a térképet, hogy elérünk-e egyáltalán Bad Ragaz-ba. Az út még kb. háromnegyed óra lett volna, az üzemanyag pedig kb. egy és negyed órára volt elég. A térképet nézve volt félúton egy kisreptér, ahol leszállhatunk üzemanyagért.
Bejelentkeztem náluk a rádión, s megkérdeztem van-e üzemanyaguk. Volt nekik, de fél órát várni kell majd, mert a néni akinél a kulcs van, nincs a reptéren.
Hátrafordultam megkérdezni emberünket, hogy bevállaljuk-e Bad Ragaz-t, vagy szálljunk inkább le Mollis-ban. Falfehér, sűrű bólogatással válaszolt.
Nem kíméltem szegényt. A reptér alattunk volt 4-5 km-re, mi pedig 3 km magasan voltunk. Valahogy le kellett jönni. A dugóhúzóra gondoltam első körben. Azán elvetettem: nem volt a gépben tacsizacsi, a nyakamba pedig nem szerettem volna kapni az áldást. Maradt a szándékos csúsztatás. Oldalkormánynak teljesen beléptem, s megkezdtük zuhanó-süllyedésünket. Másfél perc alatt voltunk lenn. Fentről sem tűntek kicsinek a hegyek, de így a tövében még sokkal nagyobbak lettek. Beálltunk a kis fabódé elé. Bementünk és ittunk egy kávét míg megérkezett a néni. Emberünk is rendbeszedte magát.
Ahogy a néni megjelent, kiderült, hogy nem is annyira néni. Inkább a NŐ kifejezés volt jellemzőbb rá. Emberünk egyből felpattant, félrehívta. Susmorgott neki valamit. A nő komolyan bólogatott, majd felvihogott. Odajött hozám, letette a kulcsot az asztalomra és odabökött egy “ma önkiszolgálás van” mondatot. Azzal a lendülettel indult is vissza emberünkhöz. Eltüntek hátul.
Kimentem a géphez megtankolni. Végre egyedül. Nem beszél sokat ez az ember, de az a fajta, akitől vagy odébb állsz, vagy péklapátot integrálsz az arcába. Sokszor. Precízen.
Mire megtelt a gép emberünk is előkerült. Komor volt mindkettő. A nő talán kicsit dühös is. Szó nélkül vitte el a kulcsot. Fizettem, beszálltunk, s irány Bad Ragaz.
A szélvédőről jégvirágokat kellett törölgetnem, annyira fagyos volt emberünk. Egy darabig filóztam, hogy próbáljam-e kicsit oldani a hangulatot. Végül úgy döntöttem, legyen csak neki rossz.
Miután leszálltunk, kiszálltunk a gépből, nyújtja a kezét, én is az enyémet. Rövid kézfogás. Elfordult, majd odament a bódéhoz, ahol telefonált egyet. Rövidesen egy autó vitte el.
A kézfogás közben a kezembenyomott egy cetlit. Rajta egy számmal: 406.
A főnökömnek később elmondtam, hátha tudja mit jelent. Kis nyomozás után sem sikerült kiderítenie mi lehet ez. Emberünket elnyelte a föld. Senki még csak nem is hallott róla, nem látták, nem emlékeznek rá a reptereken.
Pár nappal ezután kapott egy fülest: látták emberünket Spanyolországban. Megkerestem a pilótát aki vitte. Elmondása szerint végig nagyon boldog és izgatott volt emberünk, mintha akkor repült volna életében először. Nagyon boldognak tűnt. Ő is kapott cetlit. Arra “200” volt írva.
Ötletek?